Bruno Gröning - Szava elűzi a betegséget
Das Neue Blatt, 1957 május 9
Dokumentációs beszámoló Dr. Horst Mann
Először is határozottan ki kell jelentenünk, hogy nem Bruno Gröning személyéről van szó. A Das neue Blatt nem akar azokhoz csatlakozni, akik nagy lelkesedéssel dicsérik, mint gyógyítót, vagy pedig egyszerűen sarlatánnak kiáltják ki. Feladatunk az volt, hogy megvizsgáljuk Bruno Gröning gyógyításait – kritikusan és őszintén, csak arra törekedve, hogy végre megállapítsuk az igazságot. Mert az igazságot minden embernek joga van megtudni.
Ezzel a Das Neue Blatt közvetlen jelenünk egyik izgalmas fejezetét nyitja fel. Mert ezek tények:
- Bruno Gröning már több mint 10 éve bebizonyítható gyógyulásokat ér el. Számukat nem lehet megállapítani, ezrekre tehető.
- Módszere miatt több alkalommal állt bíróság előtt. Fel kellett menteni. Bizalommal tekint most is egy újabb, nagyon vitatott per elé.
- Egész Németországban vannak Gröning – Egyesületek. Tagjai hódolattal tekintenek rá, aki nem csak gyógyulást, hanem lelki támogatást is adott számukra.
A Das neue Blatt beszélt ezekkel az emberekkel. Kritikusan megvizsgáltuk a gyógyulási sikereket. Megkérdeztünk orvosokat, tudósokat, és magával Bruno Gröninggel is beszéltünk. Nagylelküen rendelkezésünkre bocsájtott olyan anyagot, amikhez eddig nem lehetett hozzájutni
1953. november 27-én történt egy kis faluban, Ostenfeldben, Husumtól 14 km-re, keletre. Nagy feszültség uralkodott a falusi vendéglő alacsony termében, vaskapocsként szorította össze az emberek szívét, akik a padokon és a széksorokban szorongtak. Százan is lehettek, vagy talán százötvenen is.
Ostenfeldből jöttek, Rendsburg és Schleswig, Husum és Kappeln környező falvaiból. Hamarosan szárnyra kelt: Bruno Gröning itt van! Ismét betegeket gyógyít. Talán nekem is segíthetne, vagy talán az atyának, akinek köszvénye van, vagy a gyermeknek, aki olyan gyenge, és az orvos csak a vállát vonogatta. Ilyen és hasonló gondolatai lehettek mindazoknak, akik megjelentek ezen az estén.
A gyenge fény alig tudta a termet bevilágítani. A fény az emberek arcára esett, akik tele voltak várakozással és hittel. De a fény a szkeptikusok és kíváncsiak arcát is bevilágította. Ezek nem vártak semmi különlegeset. Csak részt akartak venni, hogy az 1954-es év hosszú téli estéin legyen miről mesélni. Olyan kevés történik ezekben a falvakban. A beszélgetések mindig csak ugyanazon téma körül forognak: az időjárás, az aratás, az állatok és a betegségek. Igen, végülis mindenki megbetegedhet – Gröning talán tudna kiutat mutatni...
A tömeg mormolása betöltötte a zsúfolásig megtelt termet, és szétoszlatta a füstfátyolt. Egyesek görcsbe szorított kezekkel ültek, mintha imádkoznának, mások beteg hozzátartozóikkal foglalkoztak.
Csak az utolsó sorban volt nagy csönd. Egy súlyos beteget hoztak be. Olyan borzasztó fájdalmai voltak, hogy még ülni sem volt képes. Takarókat helyeztek a földre, úgy készítettek számára fekvőhelyet. Az emberek ismerték őt. Thies Paasch, parasztgazda Norbyból. Ismerték nehéz sorsát, a súlyos fájdalmakat, amelyek miatt sokszor hetekre ágyba kényszerült.
Hirtelen megszűnt a hangzavar. Bruno Gröning lépett a terembe. Kicsinek, filigránnak hatott a mintegy 170 cm-es testmagasságával, amint gyors léptekkel az alacsony pódium felé igyekezett. Ruházata a fotókról már ismert volt. Feltűnő csak hatalmas feje volt, hullámos hajával, és nagy, csillogó szemeivel, amelyek sovány, sápadt arcában égtek.
És aztán minden egészen másképp történt, mint ahogy azok, akik csak kíváncsiságból és szenzáció-hajhászásból jöttek. „Kedves Barátaim!“ Ezekkel a szavakkal fordult Gröning az összegyűltekhez. Ez a hang finom és dallamos volt, pátosz és drámaiság nélküli, nem a gyógyulásokról és csodákról beszélt, amelyeket tulajdonosa véghezvitt. Nem dicsérte, nem magasztalta őt Messiásként, aki újra feltámadt azért, hogy a kétségbeesőket megmentse. Gröning a hitről és annak erejéről beszélt. Egyszerű szavakkal, amit mindenki megértett, magába fogadott és feldolgozott. Szemléletesen fejezte ki magát és hasonlatokat alkalmazott, de nem kirívó színekkel és képekkel.
Gröning körülbelül egy óra hosszat beszélt. Senki sem figyelte az óráját, mindenki úgy érezte, hogy neki szólnak ezek a szavak. Ezután egyenként fordult a hallgatósághoz. „Érzett Ön valamit?“ - kérdezte. Halkan, vonakodva vagy örömmel és igenlően jöttek a válaszok. Egyesek sztaniolgolyót tartottak kezükben, amelyet előzőleg kaptak meg, és különleges meleg érzésről számoltak be. Mások elmondták, hogy remegést és fájdalmas lökéseket éreztek, voltak, akik megrázták fejüket, és nemet intettek.
Egyesek el akarták mesélni betegség-történetüket. De ez a férfi, sötét selyemingében és nagy csomójú nyakkendőjével nem volt mindig figyelmes hallgató. Néha közbeszólt, szinte elutasítóan. „Én nem kezelek betegségeket! A betegség a rendetlenség. Jöjjön rendbe sajátmagával és Istennel, és a gyógyulás nem marad el. Beszéljünk valami jóról. Érezze jól magát körünkben!“
igy sikerült találkoznom Thies Paasch földművessel Norbyban Rendsburg mellett: egészségesen, teli életerővel. „Ezt Bruno Gröningnek köszönhetem!“ mondta.
Bruno Gröning asztaltól asztalig, széktől székig ment. Aztán megfordult. Egy hívás az utolsó sorból megállította lépteit. „Gröning úr, valakit kifelejtett!“ Ez a hang Owschlag közösség polgármesteréé volt, aki most felállt, és Thies Paasch felé mutatott, aki hátul a teremben, a földön feküdt.
Gröning odalépett a beteghez, lehajolt hozzá, és megkérdezte; amit már a többi hallgatótól is megkérdezett. „Érzett Ön is valamit az előadásom közben?“ A férfi, akit a fájdalmak a földre kényszerítettek, bólintott. „Igen“ - mondta aztán. „Hirtelen nagy forróságot éreztem, csak a bal lábam maradt a feléig jéghideg. És aztán a jobb kezemen bizsergést éreztem.“ Gröning bólintott. Semmivel sem tett többet. Semmi mozdulat, semmi vigasztalás, semmi utasítás, Gyors léptekkel keresztülment a termen.
Ekkor valaki a hallgatók közül, a terem közepéről ezt kiáltotta: „Köszönjük meg azzal, hogy felemelkedünk a helyünkről!“ Széklábak zöreje hallatszott, asztalokat toltak félre. És akkor valami hihetetlen történt. Thies Paasch felemelkedett, ő is felállt, mint a többiek. Arca hirtelen megváltozott, mintha megváltották volna. Mindkét kezével visszautasította szomszédja segítségét. Egyedül akart felállni, s ez sikerült is neki, kínlódás és fájdalom nélkül.
Felemelkedve állt ott, és győzedelmes arckifejezéssel, nevetve nézett a körülötte állók szemébe. És aztán biztos léptekkel az italos-pulthoz ment. „Vendéglős, egy konyakot“ – Hangja iszonyatot, reményt, és ujjongást fejezett ki. „Egy konyakot, vendéglős!“
Norby, 1957. április 18.
Előttem fekszik egy mappa, tele Bruno Gröningnek írt köszönő levelekkel. 58 betegség-beszámolót tartalmaz, olyan emberekét, akik Bruno Gröningben súlyos szenvedéseikből való gyógyítójukat, megmentőjüket látják. Ezek mind egy kis területről, Ostenfeldből és a környező kis falvakból származnak. A beszámolók az 1953 telétől 1954 tavaszáig tartó időszakot ölelik fel.. Ezeket a leveleket parasztgazdák, háziasszonyok, teherautósofőrök, kőművesek, különböző iparosok és kézművesek írták. Sőt, ezek a köszönőlevelek gyerekek csodálatos gyógyulásait is tartalmazzák.
Eszem nehezen hiszi el, amit a szemem olvas. Ez egyszerűen felfoghatatlan. Az emberek felsorolják szenvedéseiket, szívbántalmakról, reumáról, visszerekről, nyílt sebekről, fejfájásról, bőrkiütésekről, trombózisról, csípőizületi gyulladásokról, bénulásokról, porckorongsérvekrőll, epebántalmakról, és tuberkulózisról számolnak be. Borzasztó skálája a betegségeknek, amelyeket állítólag mind Bruno Gröning gyógyított meg.
Megakadok. Szemem Thies Paasch nevére esik, ő az, aki közel három éve, Bruno Gröning egyik előadása után hirtelen felállt és érezte, hogy meggyógyult. Olvasom: „1944 óta, tehát kerek 10 éve borzasztó reuma- és idegbántalmakban szenvedtem, amelyeket a háború alatt Kelet-Poroszországban szereztem. Több orvos, természetgyógyász kezelése ellenére nem gyógyultam meg, csak enyhülést éreztem. A múlt év őszén a fájdalmak annyira felerősödtek, hogy nem tudtam többé mozogni. Az orvos porckorongsérvet és isiászt, ideggyulladást állapított meg. Amikor már 4 hete ágyban feküdtem anélkül, hogy javulást éreztem volna, elhatároztam, hogy nov. 27-én Ostenfeldbe utazom, ahol Gröning úr akkoriban jelen volt. Mivel sem ülni, sem menni nem tudtam, két órán át a padlón feküdtem. Amikor Gröning úr belépett a terembe, rögtön enyhülést éreztem. És ahogy Gröning úr a kb. 200 fős embertömeggel való beszédét befejezte, egyedül felálltam, és bot nélkül elhagytam a termet. És csodával határos módon, ismét teljesen egészséges vagyok, és ismét elvégezhetem munkámat. Szívből jövő köszönetem Gröning úrnak azért, hogy általa visszanyerhettem tökéletes egészségemet. Thies Paasch, Norby“
Mi történhetett ezzel az emberrel? Valóban véglegesnek bizonyult spontán gyógyulása? Ez tényleg egy csodával határos gyógyulás, vagy pedig csak annak a pillanatnak, a Bruno Gröning által lángra lobbantott hitnek az ereje, ami hirtelen elmulasztja a fájdalmat, hogy aztán talán még erősebben újuljon ki?
Pár órával később szemben ülök vele háza tiszta szobájában, Norbyban. Vidám, eleven férfi, aki éppen úgy lehetne 40, mint 50 éves. Éppen most érkezett meg Husumból vonattal és kerékpárral, ahol autóvezetői tanfolyamot végez.
Nyíltan mesél. És már első kijelentése megelőzi kérdésemet, vajon tart-e még gyógyulása? „Szívem mélyéből hálás vagyok Gröning úrnak, neki köszönhetek mindent, azt, hogy a munka ismét örömet jelent, és hogy tökéletesen egészséges vagyok.“
Thies Paaschnek minden oka megvan erre. Mert amikor újra felidézte összes szenvedését, tudatosodott bennem betegségének súlyossága. Akkoriban, első összeroppanása után, a háború alatt mindent megpróbált, ami lehetséges volt. De a reuma egyre jobban terjedt a testében. Gerincferdülést kapott. Az orvosok csak injekciókkal tudták fájdalmát enyhíteni.
„Akkoriban nem láttam semmiféle kiutat ebből“ - nyilatkozott Thies Paasch. „Túlságosan féltem a visszaeséstől. Amikor meghallottam Bruno Gröning nevét, tudtam és éreztem: Igen, csak ő tud engem megmenteni! Ebben hittem erősen, amikor a kocsival Ostenfelsbe vittek, miközben megpróbáltam fájdalmaimat elnyomni.“
“Volt azóta orvosnál?“ - kérdeztem a napbarnított gazdát, aki az eltelt évek alatt ismét tetterősen végezte nem éppen könnyű munkáját. Thies Paasch felnevetett. „Miért kellene?“ - tette fel az ellenkérdést. „Teljesen egészségesnek érzem magam!“
Ennek ellenére érdeklődtem egy orvosnál, aki hosszabb ideig kezelte. „Ez igaz“ - mondta. „Paasch úr már nem beteg. Többek között ideggyulladása is volt. A gyógyulás érdekében szüksége volt egy erőteljes impulzusra. Azt Gröning úrtól kaphatta meg.“
Kíváncsi lettem. Kivételes, egyedülálló eset volt ez? Más betegeket is felkerestem – és újabb meglepetésben volt részem. Erről a következő héten számolok be.
