Zeitzeugen
Korabeli tanú E.Süffert
Aszmtából való felgyógyulás Münchenben
Egy szomszédasszonyom hozott össze Gröning úrral Münchenben. Tudta, hogy kb. 14 éve súlyos asztmám volt, és gyakran elhagyott az életkedvem.
Kedvesen fogadtak. Bruno Gröning egy íróasztalnál ült, én pedig elotte, karjaimat és lábaimat nem keresztezve. Bruno Gröning felszólított, hogy nyugodtan és mélyeket lélegezzem. Mindketten ezt tettük, és ez elég humorosnak tunt és nevetésre ingerelt. Be...ki...be...ki. Azután forróságot éreztem a lábamban. Gröning úr szóbahozta a jól sikerült operációt, amin túlestem. Elotte egyetlen szó sem esett rólam. Megmagyarázta, hogy mindent a saját testén érez, és így tudja, hogy mi a bajom. Tudott a korábbi fertozo sárgaságomról, arról, hogy éjjelente gyakran fel kellett kelnem pisilni, hogy gyakran napokig nem volt székletem. Bruno Gröning egyszeruen tudott mindenrol. Most már nem volt kedvem nevetni. Felszólított, hogy továbbra is így lélegezzem. Azután egy csúnya rohamot kaptam és az volt az érzésem, mintha egy sziklatömb alatt lennék. Gröning úr ugyanolyan hangosan lélegzett, mint én. Hirtelen, mikor már szinte megfulladtam, az volt az érzésem, mintha a fejembol a testemen keresztül a hasamig energia áramlott volna. Azután jól és szabadon tudtam lélegezni. Éjjel olyan nyugodtan aludtam, hogy férjem felébresztett. Meg akarta tudni, hogy élek-e még. Korábban az ágyban többet ültem, mint feküdtem. Olyan sípolva lélegeztem, mint mikor egy gyorsvonat befut a müncheni pályaudvarra.
A Bruno Gröninggel való találkozás nagyon bensoséges volt. Egy lelki – szellemi kapcsolat alakult ki közöttünk. Bruno Gröning három sztaniollemezkét adott nekem, amelyeket a mellkasomra és a hasamra kellett tennem. Azt mondta, hogy ezután jól fogok lélegezni. Meg is tettem. Azóta többet nem volt rohamom.
Hozzászólások Bruno Gröninghez
Prominens személyiségek nyilatkoznak Gröningről
|
|
„Gröning egy rendkivüli jelenség, nem tartozik semmilyen pszichoterápiás, pszichológiai iskolához. Ugy gondolom, hogy mélyen vallásos ember volt. Egy szerény, hiteles, jóindulatú, segitőkész ember.“ Helmut Kindler, kiadó |
|
|
„A Bruno Gröning tanításába nyert mély bepillantás és élményeim alapján, az abból következő gyógyulások és az ő bölcs tudása; egyszerű, Istenben bízó jámbor lénye, erőt és biztonságot sugárzó személyisége arra indítanak, hogy véleményemet kifejezésre juttassam: amilyen apró termetű, olyan hatalmas és rendkívüli, mert egész akaratát, egyedülálló képességét és tudását az emberiség javára fordítja.“ Anny Ebner von Eschenbach bárónő |
|
|
„Kiderült, hogy akárki látogatta meg Bruno Gröninget, ő senkit nem vizsgált meg. Nem tudok olyan esetről, amikor Gröning egy pácienst testileg megérintett volna. Sosem szereztem arról tudomást, hogy bármelyik beteget arra próbálta volna rávenni, hogy ne menjen el orvoshoz. Nem irt fel gyógyszereket sem (...). Nem tudok olyan esetről sem, amikor is Gröning úr pénzt kért volna a betegétől a kezelésért. (...). Nem tartottam sarlatánnak (...). Számomra kétségtelen volt, hogy olyan erő sugárzott belőle, amellyel meggyógyította az embereket.“ Dr. Hermann Kunst püspök, Herford, 1949 |
|
|
„Gröning egy kivételes fenomén, tudományosan nem besorolható. (...) Szókratészhez, Jeanne d´Archoz, Gandhihoz és Albert Schweitzerhez lehet hasonlítani, mert ő is teljesen feláldozza magát a közösség javáért.(...) Csodálatos sikerei oly egyedülállóak, hogy már most történelmi személyiséggé nőtte ki magát. A jövendő generációk fognak vele és munkásságával foglalkozni.“ Josef Hohmann, középiskolai igazgató, történész, és a történelem határtudományaival foglalkozó tudós 1957 |
|
|
„Ha bizonyos körök teljesen félreismerték és rágalmazták Bruno Gröninget, úgy nem utolsósorban azért, mert kortársainak túl egyoldalúan, mint csodadoktort mutatták be. Becsületes emberszeretetét túlságosan kihangsúlyozták és ez eltakarta tulajdonképpeni és nagyon differenciált lényét, a keresztényt, a hirdetőt, a terjesztőt. Életének és törekvésének lényegét csak kevesen ismerték.“ Hella Emrich, orvosnő |
|
|
„A Gröning-jelenség engem mint orvost annyira érdekelt, hogy több hetet, napot, sőt éjjelt is Gröning mellett töltöttem.(...) Gröning nekünk orvosoknak rejtvényt ad fel: előszöris képes súlyos betegeket, köztük vakokat – magam is jelen voltam, átéltem – személyes érintkezés és a legerősebb koncentráció által rövid idő alatt meggyógyítani, vagy legalább enyhíteni. Másodszor: Gröning képes úgynevezett távgyógyítással ugyanolyan eredményeket elérni, mégpedig teljes gyógyulást, vagy jelentős javulást. Távgyógyításokat is megéltem. Mi orvosok még sokat kell, hogy tanuljunk Gröning úrtól, mert esetek százai bizonyitják egyértelműen, hogy a kis Gröning ott és akkor gyógyított, amikor az orvostudomány már csődöt mondott.“ Dr. med. Zetti, orvos |
|
|
„Senki nem tagadhatja, hogy Bruno Gröning már sok beteget meggyógyított, akiket addig gyógyíthatatlannak tekintettek. A tudomány siet megmagyarázni, hogy ez nem valami különleges dolog, amennyiben lelki eredetű megbetegedésekről van szó. De hogy az orvostudománynak miért volt olyan kevés sikere az ilyen kezelési módszerrel, azt nem mondják el. Vagy olyan ritka az ilyen eset, hogy erről inkább hallgatnak? Az ´új gyógymód´ Herfordban mindenesetre megérdemli a körülötte rendezett felhajtást.“ Dr. A. Kaul, a filozófia doktora |
Anni Freiin Ebner von Eschenbach, korabeli tanú
„Mintha az orvosnak meggyógyult felesége látványához eleinte ismét hozzá kellene szoknia“
Bruno Gröning 1950/1951-ben gyakran tartott Gräfelfingben a Weikersheim panzióban előadásokat. Anni Freiin Ebner von Eschenbach résztvett egy pár előadáson és néhány eseményt írásban lerögzített. Itt egy példa:
“Egyszer egy fiatalasszonyt toltak be tolószéken, hófehér sápadt arccal. Az eladás alatt elveszítette eszméletét, és úgy nézett ki, mint aki mghalt. Bruno Gröning csak egy rövid pillantást vetett rá és megnyugtatta a jenlévőket, akik megijedtek, különösen a férje az oldalán.
Kevéssel fél óra múlva magához tért, kinyújtózkodott, arca kipirosodott, kiszállt a tolószékből és odament Bruno Gröninghez, még egy kicsit bizonyalanul, de csillogó, csodálkozó tekintettel.
‘Milyen szép ez, kedves asszonyom, ha az ember saját lábán állhat, és szíve ismét a rendes ütemben ver! Nos de ne próbálja azonnal az elveszített éveket bepótólni – lassan vezesse testét kötelességeire!’
Amint az asszony köszönetet akart mondani, Gröning úgy vélte: ‘Köszönje meg ezt Istennek! Én csak a kis szolgája vagyok, nos bizonyítsa be, hogy ön igazi gyermeke Istennek!’
A férfi, aki őt behozta, felállt és megható hangon mondta: ‘Gröning úr, én vagyok a férje, és én magam orvos, számomra feleségem gyógyíthatatlan beteg volt, noha megpróbáltam mindent. De neki csak egy kívánsága volt, hogy eljöjjünk önhöz. Meg voltam győződve, hogy az úton idefelé meghal, mert olyan szívbeteg volt, hogy minden mozdulat életveszélyes lett volna számára. Meg vagyok rendülve ettől a csodálatos gyógyulástól és alig tudom ezt elhinni!’
Örömtől sírva tolta ki az üres tolószéket, helyet foglalt feleségével együtt, és figyelemmel kísérte a két órás előadást. Gyakran kérdő tekintetel nézett feleségére oldalról, mintha eleinte hozzá kellene szoknia egészséges, boldog felesége látványához.“
Korabeli tanú G. Clausen
Éveken át tartó lábfájástól szabadult meg
Az ötvenes években az ueterseni légitámaszponton laktam. Egy napon Bruno Gröning ment el az ablakunk előtt, a gyerekeim hívták fel rá a figyelmemet. Gröning urat az újságból ismertük. Abban a pillanatban, amikor Gröning urat az ablakból láttuk, azt gondoltam: „Vajon hová megy?“ Mikor láttam, hogy a szomszédasszonyomhoz ment, utána mentem és bekopogtam. Megtudtam, hogy a szomszédasszonyom Bruno Gröning nővére. Bevezettek a konyhába, és Bruno Gröninggel szemben, az asztalhoz ülhettem. Köztünk, az asztal széltében a nővére foglalt helyet. Bruno Gröning felszólított, hogy üljek szabadon, ne tegyem keresztbe a végtagjaimat és figyeljek arra, amit érzek. Azt mondta: „Vegyen fel annyi áramot, amennyit tud!“ Aztán csodálkozásomra – mert ő távolabb ült tőlem – egy fuvallatot éreztem a tenyeremben, mintha belefújt volna valaki. Ezt tanúsíthatom. Ezután nővére lába hirtelen, teljesen váratlanul megfájdult és jajgatni kezdett.
Azt gondoltam: „Ezek az én fájdalmaim, amelyek mindig gyötörtek.“ Akkoriban évek óta úgy éreztem, mintha a lábam nem hozzám tartozna, mintha csak oda lenne ragasztva. Ebből az állapotból még orvosi segítség sem tudott megszabadítani.
Hangosan mondtam: „Ezek az én fájdalmaim, mindig ilyen fájdalmaim vannak!“ Bruno Gröning erre csak egy szót szólt: „Voltak!“ Ebben a pillanatban elmúltak a nővére fájdalmai, és én ismét teljesen normálisan éreztem a lábamat. Megszabadultam, nem voltak többé fájdalmaim, megint az enyém volt a lábam, és ettől a pillanattól fogva nem sántítottam. Egészséges voltam, és az is maradtam.
Bruno Gröning nem kért pénzt, sőt még adott nekem egy sztaniol-lemezkét, amelyre az volt írva: „Isten áldása kísérje minden útján!“ A látogatás fél óráig tartott, és utána teljesen egészségesen tértem haza.
Korabeli tanú Gottfried Kalz úr
„A hír, hogy újra tud járni! futótüzként terjedt el“
Kollégám édesanyja 25 év óta tolószékhez volt kötve. Mikor Bruno Gröningre terelődött a szó, azt mondtam: „Próbáld meg, kérd meg, hogy jöjjön el...“ Ez azt hiszem, 1956-ban volt. Felvették a kapcsolatot Bruno Gröninggel, aki megígérte, hogy felkeresi őket.
Amikor Bruno Gröning megjelent, kíváncsiságból eljött a W. család néhány ismerőse is. Az idős W. asszonyt kiemelték az ágyból, és a nappaliban Bruno Gröninggel szemben a tolószékbe ültették. Senki sem maradhatott a szobában, mindenkinek el kellett hagynia a helyiséget.
Csak az idős W. asszony és Bruno Gröning maradt ott. Mi többiek feszülten füleltünk a nappali ajtaja előtt, hogy kihallatszik-e valami. Hirtelen hangosan és érthetően hallottuk Bruno Gröning szavait: „Kelj fel és járj...“ Megesküszöm rá, hogy az idős hölgy azelőtt egyetlen lépést sem tudott tenni! Ahogy ezeket a szavakat hallottuk, semmi sem tarthatott vissza bennünket. Felrántottuk az ajtót és láttuk, hogy az idős W. asszony járni tudott. A kollégám felesége segítőkészen meg akarta fogni az anyósa kezét, de Bruno Gröning azt mondta, hogy W. asszony képes egyedül is járni. Valóban felállt és járt, szabadon, teljesen egyedül! Mindannyian könnyekig meghatódtunk, szinte felfoghatatlan volt ez, de mi átéltük és saját szemünkkel láttuk!
Bruno Gröning sem nem hipnotizálta az idős W. asszonyt, sem hozzá nem nyúlt, semmit sem csinált. Csak erősen a szemébe nézett és az mondta: „Kelj fel...“ És íme, az asszony járt.
Akkoriban azt gondoltam: „Vajon mégis van Isten?“ Nem volt egyetlen ember sem a helyiségben, aki ne sírt volna az örömtől. Egyszerűen megkapó élmény volt. Továbbá azt mondta Bruno Gröning: „Ön most már tud járni.“
W. asszony a lakónegyed fő beszédtémája lett. Valóságos szenzáció volt. A hír futótűzként terjedt el.“Az asszony tud járni!“ Rövid időn belül kb. 200 ember jött el és mind látni akarták, hogy hogyan járkált W. asszony. Fel és alá járkált az utcán, bemutatva az embereknek.
Bruno Gröning nem kért pénzt azért, hogy eljött. Én csak jót tudok róla mondani, lényének egész különleges kisugárzása volt. W. asszony gyógyulása tartós maradt.
Korabeli tanú Christa Hinz
Háborús veterán átugrik a keritésen
Egy ismerősömtől hallottam Bruno Gröning működéséről Traberhofban. Ezért 2 napra odautaztam. Érkezésemkor legalább tíz-húszezer ember volt a lótenyésztő telepen. Bruno Gröninget még nem lehetett látni. Órákig vártunk rá.
Azután megérkezett és az erkélyről szólt az emberekhez. Egész testemben áramszerű bizsergést éreztem. Mások is mozgolódtak, végtagjaik szinte repkedtek. Ilyesmit el nem hittem volna, ha nem magam éltem volna át. Néhány jelenlévő kiabálni kezdett: „Már nincs szükségem botra!“ és: „Újra tudok járni!“
Nagyon szorosan álltunk szinte fej-fej mellett, mégis keresztülfurakodtam a tömegen, mert rendkívül érdekelt az, ami ott folyt.
Vöröskeresztesek segítettek egy embernek felülni, mert közönséges deszkákon feküdt. Segítségkérően nyújtotta felfelé a kezét, miközben folyt róla a verejték. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baja, ő azt felelte: „Hadirokkant vagyok“. Később ez az ember felkelt a fekhelyéről.
Azután egy síró nagyapát láttam, aki a nyolcéves unokájával volt ott. A kisfiú nem tudott járni. Egy kiskocsit ácsoltak neki össze deszkákból, hogy elhozhassák Traberhofba, Bruno Gröninghez. Az öregember sírva mesélte nekem, hogy az unokája most újra tud járni.
Egy másik ember átugrott a kerítésen és én azt mondtam neki, hogy itt nem jó helyen járkál. Erre azt válaszolta: „Vasárnap még bénán, mankókkal jártam“. Öt nappal később ugyanaz az ember átugrotta a kerítést! Nagyon boldognak látszott, és megmutatta a hadirokkant igazolványát.
Ugyanott egy idős emberrel is találkoztam. Tolószékben ült. Elvesztette a gyógyulását. Emberek állították neki, hogy a gyógyulás nem tartós, és Gröning sarlatán. Ő pedig hitt ezeknek a szavaknak.
Az emberek éjjel-nappal ott tartózkodtak. Egész idő alatt, amíg Traberhofban tartózkodtam, nem voltam éhes. A tömeg nem volt hisztérikus, mindenki hitte és remélte, hogy egészséges lesz. Amikor ezeket az embereket ott láttam feküdni a deszkákon vagy mankóra támaszkodva, annyira megrázott a látvány, hogy nem találtam szavakat és alig tudtam odanézni.
Hiszem, hogy Bruno Gröningnek egészen különleges kapcsolata volt Istennel. Úgy éreztem, kár, hogy nem tudtam gyakrabban találkozni vele. Még ma is gyakran gondolok arra, amit átéltem.
Korabeli tanú beszámolója
Gyógyulás székrekedés és embóliából – „egy falusi beszélgetés alkalmával”
Amíg a segítségkeresők a Wilhelmsplatzon Bruno Gröningre vártak, máshol a következő jelenetek játszódtak le:
Szemtanúnk édesanyjának meggyógyítását az orvosok már feladták. Hat hete nem volt széklete. Minden orvosi kísérlet, pl.: beöntés, hashajtó, stb. eredménytelen volt. Ráadásul még embóliát is kapott.
A szemtanú: „Mi, mármint az összes családtag, teljesen kétségbe voltunk esve. Minden szalmaszálat megragadtunk, hogy mégiscsak segítséget és gyógyulást találjunk édesanyánknak. Ebben a helyzetben hallottunk arról, hogy Bruno Gröning itt, Herfordban a Wittekind utcában egy súlyos betegnél volt. Odamentem. Már kb. húszan voltak ott, akik mind segítséget kerestek. A köszönésnél azt mondta nekem Bruno Gröning: „Menjen a konyhába. Ma este elmegyek magával az édesanyjához.“ Honnan tudta, hogy édesanyám miatt jöttem, nem tudom. Én semmit sem mondtam neki.
A konyhában való várakozás alatt a következőket éltem át: Időközben egy anya érkezett a gyermekével, akinek súlyos szamárköhögése volt. Már messziről hallottuk a borzasztó köhögést. A gyermeket az anyjával hozzánk vezették be a konyhába. Bruno Gröning szeretettel megsímogatta a haját. Az anyához fordulva ezt mondta: „Ügyeljen gyermekére, egy negyedóra múlva sárga váladékot fog hányni.“ Bruno Gröning ezután kiment a konyhából, hogy a többiekkel törődjön. A gyermek egyszerre öklendezni kezdett. Még éppen fel tudtam kapni és a szenesláda fölé tartani, amibe belehányt. Ilyen hányást még életemben nem láttam. Később azt mondta Bruno Gröning az anyának: „A gyermek egészséges.“ Az anya azután elment vele, a kislány pedig már nem köhögött többet.
Éjfélkor elutaztunk édesanyámhoz Bielefeldbe. Útközben azt mondta Bruno Gröning, hogy nem kell aggódnom, mert a gyógyerő Istentől származik. Az embernek hinnie kell a jóban. Továbbá közölte velem, hogy már most, útközben, foglalkozik az édesanyámmal, szellemileg ráhangolódik.
Mikor édesanyám hálószobájába bementünk, Bruno Gröning odaült az ágyára. Nagy örömmel láttam, hogy anyám tekintete már sokkal tisztább volt. De a hasa mindenesetre még nagyon kidomborodott, mint egy hordó. Bruno Gröning beszélt hozzá és megfigyeltem, hogy édesanyám hogyan telik meg újra életkedvvel. A szíve nyitva állt Bruno Gröning előtt, hitt benne. Bruno Gröning egy pohár vizet kért az édesanyámnak, azt mondta, hogy az majd jót tesz neki. Friss vizet hoztam az udvarról a kútból, és anyám megitta. Apámhoz fordulva azt mondta Bruno Gröning: „Figyelje meg a felesége székletét és vizeletét. Meg fogja látni és csodálkozni fog, hogyan távoznak a salakanyagok és mi minden jön ki.“ Apám megkérdezte Bruno Gröninget, hogy mivel tartozik neki, mit fizessen. De ő csak annyit mondott, hogy az Úristennek kell megköszönnünk és egy köszönő levélben írjuk meg, hogy mi történt.
A következő napon anyám beleiben elkezdődött a morgás-mozgás. Apám mondta, hogy hétszer rakta tele a WC-t. Két nap múlva anyám teljesen gyógyultan kelt fel. Ettől kezdve a lábsebei és a visszerei is meggyógyultak orvosi kezelés nélkül. A kezelőorvosa szóhoz sem tudott jutni. Az esemény faluszerte beszédtéma volt.
Amikor Bruno Gröning szemébe néztem, tudtam: itt áll egy mélyen hívő ember! Lényének valami különleges kisugárzása volt. Ha korábban valaki egy ilyen élményt mesélt volna el nekem, azt gondoltam volna róla: „Ez becsavarodott!“ Az embernek előbb sajátmagának kellett ilyesmit átélnie, hogy ezt képes legyen elhinni. Ez az esemény különleges élményem marad.”
Korabeli tanú L.Schlüter
Süketek, vakok, bénak gyógyultak meg Herfordban – Gröning kisugárzása többet mondott, mint ezer szó
A westfaliai Herford volt az a helység, ahol Bruno Gröning munkássága nagyobb méretekben megkezdődött. A sajtó is értesült és beszámolt róla. A segítséget keresők ezrével jöttek közelről és távolról, hogy itt segítséget kapjanak és meggyógyuljanak. A rengeteg ember között állt Schlüter asszony vak anyósával. Testileg nagyon gyenge volt, az öltözködés és anapi tisztálkodás során stb. állandó segítségre szorult.
Schlüter asszony a következőkről számolt be: „Egy képes újságból szereztem tudomást a sok gyógyulásról. Többek között képeket is láthattam, amelyek a Herfordban történteket ábrázolták. Azt mondtam magamnak, ide el kell menned az anyósoddal!
Összepréselve, mint a heringek álltunk ott a sok ember között a Willhelmsplatzon, a 7-es számú ház előtt. Jobbra tőlünk kb. 30 ember, akik tolószékben ültek. Mindannyian vártunk és vártunk. Senki sem beszélt. Mindannyian feszültek voltunk és néztünk fel az erkélyre, ahol Bruno Gröningnek meg kellett jelennie. Már nagyon késő este volt. Akkor valaki kijött az erkélyre, hogy bíztasson bennünket. Azt mondta, hogy Bruno Gröning még más segítség-kérőknél van.“Legyenek türelemmel, Bruno Gröning biztosan eljön!“ És így tartottunk ki három nap és három éjjel. Egyszerre ott állt Bruno Gröning és mindenki örült.
Bruno Gröning arról beszélt, hogy mi mindannyian segítséget és gyógyulást keresünk, és Isten minden ember legnagyobb, leghatalmasabb orvosa. Azután felszólította a bénákat, hogy keljenek fel a tolószékekből.“Tudtok járni! Álljatok fel!“ Senki nem tette. Bruno Gröning újra bátorította a bénákat, hogy bízzanak az Úristenben és álljanak fel.“Higgyétek el, hogy meg tudjátok tenni, álljatok fel!“
Azután egyik a másik után állt fel a tolószékéből. Tudtak járni! Felfoghatatlan volt. Mindenkinek elakadt a szava. Az emberek sírvafakadtak a látványtól.Azután azt mondta Bruno Gröning: „A vakokat és a süketnémákat kérem, hogy jöjjenek a ház bejáratához.“ Odamentem az anyósommal, ahol többek között vele is beszélt Bruno Gröning. Ott a ház kapujánál Bruno Gröning átvett egy kb. 2 éves süketnéma gyermeket az anyja karjából. Megsímogatta a gyermeket és beszélt hozzá. Később egy hangvillát tartott a gyermek füléhez. Erre az elfordította a fejét. Egész pontosan megfigyelhető volt, hogy a gyermek most hallott. Egy másik gyermek visszanyerte a látását. Ezek voltak a legmeghatóbb jelenetek, amelyeket életemben láttam.
Később hazautaztunk. Anyósom annyira visszanyerte a látását, hogy szabadon és önállóan tudott mozogni a házban. Állapota javult, úgy, hogy az öltözködésnél és mosdásnál már nem szorult segítségre.
Bruno Gröning egyszerűen volt öltözve, mint bárki más. Mégis annyi szeretet sugárzott belőle, mint senki másból. Az ember azonnal megbízott benne. A kisugárzása többet mondott minden szónál.“
Interjú H.Steurer úrral (korabeli tanú)
Bruno Gröning segít egy háborús sérültnek
Bruno Gröning gyakran ment vonattal a segítségkérőkhöz. Egyik utazása közben a következő esemény játszódott le:
Steurer úr: „A vonat, amelyben Bruno Gröning ült, befutott az innsbrucki pályaudvarra. Rövid ideig állt ott. Bruno Gröning lehúzta a fülkéje ablakát és kinézett. Én ugyanakkor várakoztam ennél a vágánynál. Erős fájdalmaim voltak.
Bruno Gröningről és a szenvedő emberiségért való működéséről az újságcikkekből szereztem tudomást. Szemben állt a gyorsvonat, ahonnan Bruno Gröning kinézett. Odamentem és kértem Bruno Gröninget, hogy segítsen rajtam, mert nagy fájdalmaim vannak. Bruno Gröning bement a fülkébe, és kiadott nekem egy sztaniolgolyót az ablakon. Azt mondta, tegyem a golyót a fájó testrészemre és imádkozzam. Azután újra elindult a vonat.
A fájdalmak egy aknarobbanástól, az aknaszilánkok által okozott sérülésekből származtak. Azóta hiányzik a jobb szemem és egyik karom. Bruno Gröning tanácsát azonnal megfogadtam és odatettem a golyót. Rövid időn belül elmúltak a fájdalmak. Nem is jelentkeztek újra. Gröning úr már az első pillanattól fogva nagy hatással volt rám. Az volt az érzésem, olyan ember, aki valóban tud segíteni. Pénzt sem kért a golyóért, hanem önzetlenül segített rajtam.“
